Gabi oldala

Gól Gól Gól!!!

Chelsea A Chelsea Football Club (Chelsea FC) egy profi angol labdarúgóklub Nyugat-Londonban. 1905-ben alapították egy kocsmában, jelenleg az FA Premier League-ben, az angol első osztályban szerepel. A 2005–06-os szezonban sikeresen megvédték előző idényben szerzett bajnoki elsőségüket. A Chelsea stadionja, a Stamford Bridge a Fulham Roadon található, Nyugat-Londonban. 42 055 fő befogadására képes. A Chelsea megalapítása óta itt rendezi otthoni mérkőzéseit. A klub hagyományos mezszíne a kék felső és alsó, valamint a fehér sportszár, jelvényében egy pálcát tartó kék címeroroszlán látható. Roman Abramovics orosz olajmágnás 2003-ban megvásárolta a klubot. Chelsea Football Club Csapatadatok Teljes csapatnév Chelsea Football Club Becenév The Blues (A kékek), The Lions(Az oroszlánok) Székhely Fulham Road, London, Anglia Alapítva 1905. március 10. Klubszínek kék Stadion Stamford Bridge (befogadóképesség 42 055 fő) Vezetőedző Carlo Ancelotti Elnök Bruce Buck Bajnokság Premier League Nemzeti sikerek Bajnokcsapat 3 alkalommal Kupagyőztes 5 alkalommal Szuperkupa-győztes 4 alkalommal Nemzetközi sikerek KEK 2 alkalommal UEFA-szuperkupa 1 alkalommal Statisztika Legtöbb mérkőzés 795, Ron Harris Legtöbb gól 202, Bobby Tambling Klubtörténet [szerkesztés] Az alapítás előtt [szerkesztés] 1896-ban a futballrajongó üzletember, Henry Augustus „Gus“ Mears és a testvére, Joseph megvásárolták a Stamford Bridge Athletics Ground-ot Fulham-ben, Nyugat-Londonban, hogy ott elsőosztályú labdarúgó mérkőzéseket rendezhessenek. Egészen 1904-ig, a korábbi tulajdonos haláláig várniuk kellett, hogy megvehessék a fennmaradó tulajdont. A Fulham FC-t nem sikerült rávenniük, hogy használják a területet, a csapat egy, a bérleti díjról szóló vitát követően utasította el az ajánlatot, így Mears fontolóra vette az ötletet, hogy eladja a területet egy vasúti vállalatnak, a Great Western Railway Company-nek, akik szenet akartak itt lerakni. Ezt végül mégsem tette meg, kollégája, Fred Parker rábeszélte, hogy tartsa meg a területet, és alapítson egy saját labdarúgócsapatot. Az első évek A csapat 1905-benA Chelsea FC-t 1905. március 10-én alapították a stadionnal szemben levő Rising Sun pubban (ma: The Butchers Hook) a Fulham Road-on. Mivel a stadion London Fulham kerületében volt, a reális csapatnév a Fulham FC lett volna, viszont ez már foglalt volt. Végül a szomszédos kerületről, a Royal Borough of Kensington and Chelsea-ről lett az újonnan alapított klub elnevezve, miután a London FC, Kensington FC és Stamford Bridge FC nevek el lettek utasítva. A Southern Football League-be nem nyertek felvételt a Fulham és a Tottenham Hotspur tiltakozása miatt, viszont nem sokkal később, 1905. május 29-én felvették a klubot az akkori másodvonalba. A Chelsea lett az első csapat, akik lejátszott mérkőzés nélkül kerültek a Football League-be. A klub első címerén egy nyugdíjas volt látható, amiről aztán a csapat az egyik becenevét is kapta: The Pensioners, azaz a nyugdíjasok. Első felszerelésük kék mez volt fehér nadrággal és sötétkék sportszárral. A kék színt Lord Chelsea lóversenyző ruhája után vették fel. Első bajnoki mérkőzésüket a Stockport County ellen játszották 1905. szeptember 2-án, amit 1–0-ra elveszítettek. Első hazai meccsük egy barátságos mérkőzés volt az élvonalbeli Liverpool ellen, amit 4–0-ra megnyertek. A skót John Tait Robertson volt a csapat első menedzsere. A Chelsea ezután már más csapatokból is erősítette keretét; olyan játékosok érkeztek, mint a kapus William Foulke, aki FA Kupa-győztes volt korábbi klubjával, a Sheffield United-del, vagy a csatár Jimmy Windridge, aki a Small Heath csapatától igazolt át. A csapat az első szezonja végén a tekintélyes 3. helyen végzett. Robertson 1907 januárjában hagyta ott a Chelsea-t, és ment át a Glossop-hoz. Utódja a menedzseri posztot ideiglenesen átvevő William Lewis lett, aki feljuttatta a csapatot az elsőosztályba. A feljutáshoz nagyban hozzájárult góljaival Windridge és George Hilsdon, aki debütáló mérkőzésén 1906. szeptember 1-jén máris öt gólt szerzett a Glossop ellen, a teljes szezonban pedig 27-ig jutott.[1] Ő volt a legelső játékos, aki 100 gólt szerzett a csapatnak. Lewis-t David Calderhead követte, aki az elkövetkező 26 évre, egészen 1933-ig a Chelsea menedzsere lett. A csapat első szezonjai csak kisebb sikereket eredményeztek, és nem volt állandó helyük az elsőosztályban; az 1909–10-es szezonban kiestek, majd 1911–12-ben ismét élvonalbeliek lettek. 1914-ben elérték addigi legjobb eredményüket: a 8. helyet a tabellán. Az 1914–15-ös szezonban utolsó előttiként végeztek, ez volt a legutolsó szezon, mielőtt az első világháború miatt felfüggesztették a labdarúgást Angliában. A csapat normális esetben kiesett volna, de a bajnokság a háború után 20-ról 22 csapatra bővült, így maradhadtak az elsőosztályban. A változatos sors ellenére a Chelsea az egyik legnagyobb szurkolótáborral rendelkező csapat lett. A kezdeti mérkőzéseikre csak 5-6,000 ember látogatott ki, majd 1906-ban nagypénteken már 67,000 ember előtt játszottak a Manchester United elleni bajnokin, ami akkor egy másodosztályú mérkőzésnél rekordnak számított. 55,000 néző előtt játszották le az első londoni derbit az élvonalban a Woolwich Arsenal ellen, ami szintén rekord volt akkor az elsőosztályban. A Swindon elleni FA Kupa mérkőzést pedig 77,952-en nézték meg 1911. április 13-án. 1915-ben a csapat egészen az FA Kupa döntőjéig vitte, ahol aztán az Old Traffordon 3–0-ra kikaptak a Sheffield Unitedtől. A döntőt Khaki Final-ként is nevezték, mivel sok egyenruhás katona követte a nézők közt a mérkőzést.[2] A két háború közt (1919–1940) [szerkesztés] A két világháború között nem sikerült semmilyen kiírásban sem győzedelmeskednie a Chelsea-nek. Az 1919–20-as volt az első teljes szezon a világháború után, és a Chelsea addigi legsikeresebb idénye. Jack Cock 24 góljának is köszönhetően harmadikként végeztek a bajnokságban, és az FA Kupa elődöntőjébe is bekerültek, ahol azonban az későbbi győztes Aston Villa csapatától kaptak ki 3–1-re, így nem játszhattak a döntőben a Stamford Bridge-en. A csapat a 1923–24-es idényben ismét kiesett a másodosztályba. A következő 5 évben négyszer végeztek feljutásközeli helyen (1925-ben 5.-ek, 1926-ban 3.-ak, 1927-ben 4.-ek és 1928-ban ismét 3.-ak lettek), végül az 1929–30-as idényben sikerült a feljutás az élvonalba, ahol a következő 32 évben meg is maradtak. A visszajutás örömére a csapat 25,000 fontért vásárolt új játékosokat: a skót támadót, Hughie Gallacher-t (10,000 fontért), Alex Jackson-t és Alec Cheyne-t. Különösen Gallacher számított korszakának egyik legnagyobb tehetségének, korábbi klubjában a Newcastle United-ben 160 mérkőzésen 133 gólt szerzett, és ő volt a csapat kapitánya is, mikor bajnokságot nyertek 1926–27-ben. A Chelsea gólkirálya volt a csapatnál eltöltött négy szezonjának mindegyikében, összesen 81 gólt szerzett, viszont Nyugat-Londonban eltöltött ideje sokszor volt eltiltásokkal tarkítva. Ő és Jackson a híres Wembley Wizards tagjai voltak, vagyis azé a skót válogatotté, akik 1928-ban legyőzték az angol válogatottat 5–1-re a Wembley-ben. Habár a csapat jó néhány találkozón remekelt (6–2-es győzelem a Manchester United ellen, 5–0-s győzelem a Sunderland ellen) a trió nem váltotta be a hozzájuk fűzőtt reményeket, és pár éven belül mindegyikük elhagyta a klubot. Az FA-kupa volt a legelérhetőbb trófea a Chelsea-nek a 30-as évek elején. 1932-ben a Liverpool és a Sheffield Wednesday ellen fontos győzelmeket szereztek, a Newcastle United elleni elődöntőt viszont nem tudták megnyerni, és így nem jutottak a döntőbe. Calderhead 1933-ban elhagyta a klubot, utódja Leslie Knighton lett. Az edzőváltással együtt a csapat szerencséje is változott: habár olyan játékosok szerepeltek a keretben, mint Tommy Law, Sam Weaver, Syd Bishop, Harry Burgess, Dick Spence és Joe Bambrick, akik mind válogatott labdarúgók is voltak, a Chelsea legmagasabb elért pozíciója a bajnokságban csak a 8. hely volt. 1932–33-ban és 1933–34-ben csupán két pontra voltak a kieséstől, 1938–39-ben pedig csak egy pont mentette meg a csapatot. A csapat a sikertelenség ellenére is az ország egyik legnagyobb szurkolótáborral rendelkező csapata maradt. 1935. október 12-én az Arsenal elleni mérkőzésre 82,905-en látogattak ki a Stamford Bridge-re, ami ma is klubrekordnak, valamint a második legnagyobb angol bajnokságbeli nézőszámnak számít. Gallacher és Jackson szereplése hazai pályán is 50,000 fő körüli tömegeket vonzott. 1939-ben Knighton lemondott posztjáról, helyére a skót Billy Birrell került, aki korábban a Queens Park Rangers menedzsere volt. A háború, és az új rendszer Birrell röviddel a második világháború kitörése előtt vette át a Chelsea irányítását. Három mérkőzés után az 1939–40-es szezonban a profi labdarúgást felfüggesztették Angliában a háború idejére, ami azt jelentette, hogy a háborús eredményeket nem tekintették hivatalosnak. A Chelsea több helyi kiírásban is versenyzett, és mint a többi klubnál, a háború miatt náluk is kiürült a keret, csupán két olyan játékos maradt a csapatban, akik az 1938–39-es szezonban is játszottak. Így a csapat "vendégjátékosok" sorát játszatta, közülük a legjelentősebb Matt Busby, Walter Winterbottom és Eddie Hapgood. A Chelsea az FA Kupát helyettesítő Football League War Cup-ban is indult, itt játszhatott a csapat először a Wembley-ben. A kiírás során egyszer, 1944-ben veszítettek el döntőt (a Charlton Athletic ellen 1–3-ra), majd egy évvel később, 1945-ben megnyerték a kupát (a Millwall ellen 2–0-ra győztek), több, mint 80,000 néző előtt. Utóbbi mérkőzésen John Harris lett az első Chelsea csapatkapitány, aki trófeát emelhetett fel a Wembley-ben, amit Winston Churchill miniszterelnöktől vett át. 1945 októberében, mikor a háborúnak már majdnem vége volt, az angol futballhatóságok a békebeli játék visszatérésének ünneplésére kerestek valamilyen módot. Ennek a jóakaratú gesztusnak a részeként meghívták a Szovjetunió bajnokát, a Gyinamo Moszkvát Angliába, hogy ott hazai csapatokkal, többek közt a Chelsea-vel is játsszanak. A mérkőzésre 1945. november 13-án került sor a Stamford Bridge-en. A Chelsea a megszokottól eltérő vörös mezt viselt. A kezdőrúgás előtt a Dinamo játékosai átadtak egy-egy csokor virágot az ellenfél játékosainak. A Chelsea 2–0-ra vezetett, majd 3–2-re, végül a szovjet csapat kiegyenlített. Az egyenlítőgól lesből született, amit sokak szerint diplomáciai szempontok miatt adott meg George Clark bíró. A mérkőzést több, mint 100,000 néző követte a helyszínen, ezrek jutottak be illegálisan a stadionba. Ez a nézőszám a legmagasabb a Stamford Bridge történetében. A háborút követően a Chelsea újból költekezni kezdett, és három újabb nagy nevű játékost hozott a Stamford Bridge-re, ezúttal Tommy Lawton, Len Goulden és Tommy Walker volt az új szerzemény mintegy 22,000 fontért. A trió gólokról és szórakoztató játékról is gondoskodott - Lawton az 1946–47-es szezonban 34 bajnokin 26 gólt szerzett - a Chelsea mégis 15. lett az idény végén, és Birrell irányítása alatt sosem sikerült a 13. helynél feljebb végezniük, 1948-ban pedig majdnem kiesett a csapat, mivel 18.-ak lettek. Birrell-el ugyan nem ért el a gárda eredményeket, viszont az ő irányításával alakult ki a Chelsea-nél az utánpótlásképző rendszer, és olyan jeles labdarúgók csatlakoztak a klubhoz, mint a csatár Roy Bentley, akit a Newcastle-tól igazoltak 11,500 fontért 1948-ban, valamint Eric Parsons. Az 1950-es év kedvezőnek tűnt a csapat számára az FA Kupában. Miután a Manchester Unitedet 2–0-ra győzték le a negyeddöntőben, az elődöntőben a White Hart Lane-en döntetlent játszottak a rivális Arsenal-lal, majd a visszavágón az Ágyúsok győztek 1–0-ra. Egy évvel később ismét megmenekültek a kieséstől, csak a jobb gólkülönbségük miatt sikerült bennmaradniuk. 1952-ben a Chelsea újból az Arsenal-lal találkozott a kupában, az elődöntő első mérkőzésén még 1–1-es döntetlent játszottak egymással a csapatok, majd a visszavágón, mint két évvel korábban, az Arsenal győzedelmeskedett, ezúttal 3–0-ra. Birrell röviddel ezután lemondott. Ted Drake: Modernizáció és az első bajnoki cím (1952–61) [szerkesztés] 1952-ben Ted Drake, az egykori Arsenal játékos, és angol válogatott középcsatár lett a menedzser, aki megkezdte a klub modernizációját. Megváltoztatta a klubcímert, kivette a nyugdíjas képét a programfüzetekből, ezzel együtt a csapat beceneve is megváltozott Nyugdíjasokról Kékekre. Ő vezette be először a ma is használt oroszlános címert. Ezen kívül nagy hangsúlyt fektetett az utánpótlásra és az edzésekre. Bevezette a labdajátékra összepontosító edzést, ami akkor Angliában szinte teljesen ismeretlen volt. Szakított a klub korábbi elvével, és a sztárigazolások helyett alsóbb osztályokban játszó fiatalokat hozott a csapathoz, így került a Chelsea-hez többek közt Jim Lewis, Frank Blunstone, John McNichol, Derek Saunders, Leslie Stubbs és Peter Sillett. Továbbá arra ösztönözte a szurkolókat, hogy a mérkőzéseken hangosan buzdítsák a csapatot, mivel akkoriban a Chelsea szurkolótábora az ország legcsendesebbjei közé tartozott. Drake edzői pályafutása a Chelsea-nél kezdetben nem hozott sikereket. Az 1952–53-as idény őszén hét fordulós vereségszéria sújtotta a csapatot, a szezon végén pedig a 19. helyen végeztek, egy pontra a kiesést jelentő 20. helytől. Drake második szezonjában már a 8. helyet sikerült elérniük a bajnokságban, ami nagyban volt köszönhető Roy Bentley 21 góljának. Majd elérkezett a jubileumi év, a csapat fennállásának 50. évfordulóját ünnepelte az 1954–55-ös szezonban. A kezdeti vereségek, és a közepes teljesítmény után (novemberben még a 12. helyen álltak) húsvétra feltornázták magukat az első helyre, négy ponttal megelőzve akkori legnagyobb riválisukat, a Wolverhampton Wanderers-t. Az idény végén is megtartották pozíciójukat, és a kezdeti eredménytelenség ellenére történetük óta először bajnoki címet ünnepelhettek - mindezt sztárjátékosok nélkül érték el. A bajnok csapatban a kapus Charlie Chic Thomson, két amatőr játékos, Derek Saunders és Jim Lewis, a középpályás Johnny Jock McNichol, a szélső Eric "Rabbit" Parsons, a balszélső Frank Blunstone, a hátvéd Peter Sillett és a későbbi angol szövetségi kapitány, Ron Greenwood játszott, valamint a klub oszlopos tagjai, a jobbhátvéd Ken Armstrong, a balhátvéd Stan Willemse és a veterán védő John Harris. Az egyedüli "sztár" a csapatban a csapatkapitány, gólkirály és angol válogatott Roy Bentley volt. A bajnoki cím elnyerésével a csapat -első angol klubként- indulhatott volna az akkor induló Bajnokcsapatok Európa-kupájában. Már össze is sorsolták őket a svéd bajnok Djurgårdens-szel, mikor a nevezést a Football League és az F.A. visszautasította, mivel a tagok többsége a hazai kupákat tartotta elsőbbrendűnek. A Chelsea így nem indult a kiírásban, helyette szerveztek a csapatnak egy mérkőzést a skót bajnok, az Aberdeen ellen, amit azonban nem nyertek meg. A követkeZő szezonban nem sikerült újabb bajnoki cím begyűjtése, a csapat a 16. helyen végzett. Az első fordulóban már kikaptak a Bolton Wanderers-től 2–0-ra, a következő hat mérkőzésből is csak egyet tudtak megnyerni. Az 50-es évek utolsó szezonjaiban sorra a középmezőnyben végzett a csapat. Az egyetlen reménysugár a klub saját nevelése, a 18 éves korában profiszerződést kapott Jimmy Greaves volt, aki 1959-ben 33, majd 1960-ban 41 góllal lett a bajnokság gólkirálya. Greaves mellett több tehetséges fiatal is bemutatkozott a csapatban, de a játékuk nem volt annyira hatásos, mint Greaves-é. Ezt a csapatot Drakes Ducklings-nak, vagyis Drake kiskacsáinak nevezték. Az időszak legfájdalmasabb veresége az FA Kupa harmadik körében, a negyedosztályú Crewe Alexandra ellen elszenvedett vereség volt 1961 januárjában. Greaves 1961 nyarán az AC Milan-hoz igazolt, góljai nélkül a csapat teljesítménye nagy mértékben megromlott. Drake-et szeptemberben, a Blackpool elleni 4–0-s vereség után meneszették, mikor a Chelsea a tabella utolsó helyén állt. Helyét a 33 éves Tommy Docherty vette át. Felemelkedés (1963–71) [szerkesztés] Tommy Docherty [szerkesztés] A hatvanas évek elején tehát Tommy Docherty, a klub játékosa vette át a csapat irányítását. Ekkorra már meglátszott az utánpótlás-nevelés eredménye - Docherty több régi játékost is elengedett, helyettük viszont ígéretes, saját nevelésű fiatalokat sorakoztatott fel a felnőttcsapatban: Peter Bonetti, Ron Harris, Barry Bridges, Bobby Tambling, Peter Houseman, és Terry Venables nevét ekkor ismerte meg a közönség. Docherty kinevezésekor már nem tudta megmenteni csapatát a kieséstől, viszont első teljes szezonjában vissza is kormányozta őket az élvonalba, miután a Chelsea ezüstérmes lett a másodosztályban. A Chelsea már egy új, fiatalokból álló csapattal érkezett vissza az elsőosztályba. A saját nevelésű játékosok mellett a csapat olyan futballistákat igazolt minimális áron, mint a csatár George Graham, a balszélső Eddie McCreadie, vagy a hátvéd Marvin Hinton. Belőlük kovácsolódott össze "Diamonds", vagyis a "Gyémántok", ahogy Docherty nevezte csapatát. A Chelsea a feljutás után, 1963–64-ben az előkelő 5. helyet szerezte meg. A következő szezonban már a triplázást (bajnokság, FA Kupa, Ligakupa) sem tartották lehetetlennek, ám a három kupából csak a Ligakupát sikerült elhódítaniuk, miután a Leicester City elleni döntő első mérkőzését 3–2-re nyerték meg (a visszavágó 0–0-ra végződött a Filbert Street-en). A győztes harmadik gólt Eddie McCreadie szerezte, miután 70 méteren át vezette a labdát. Az FA Kupában a Liverpool ejtette ki a csapatot egy 2–0-ra elveszített elődöntő után. A Chelsea-nél a vereség után csak fokozódott a feszültség, mikor a bajnokságban márciusban a Manchester United győzte le őket. Docherty a cssapatkapitányt, Venablest okolta, majd a menedzser a Burnley elleni döntő idegenbeli mérkőzés előtt hazaküldött nyolc kulcsjátékost: Venables-t, Graham-et, Bridges-t, Hollins-t, McCreadie-t, Hinton-t, Bert Murray-t és Joe Fascione-t, mert nem tartották be a takarodót a meccs előtti napon. A csapat hátramaradt része, a tartalékok és a tapasztalatlan fiatalok 6–2-es vereséget szenvedtek, így a bajnoki remények elúsztak. Viszont a 3. helyen végeztek, ezzel együtt indulhattak a Vásárvárosok Kupájában. Az 1965–66-os szezon sem volt túl eredményes. A bajnokságban az ötödik helyet érték csak el, az FA Kupában ismét csak az elődöntőig sikerült eljutniuk, ott a Sheffield Wednesday győzte le a csapatot 2–0-ra. A Vásárvárosok Kupájában a Chelsea kiejtette az AS Roma csapatát - ez többek közt Venables mesterhármasának volt köszönhető -, majd a TSV 1860 Münchent és az AC Milant is. Végül az FC Barcelona állította meg a csapatot az elődöntőben. Docherty nem volt elégedett ezekkel az eredményekkel, így a csapat kulcsjátékosainak többsége -többek közt Venables, Graham, Bridges, és Murray- más klubokhoz távozott. Ekkor érkezett a Chelsea-hez a skót szélső, Charlie Cooke 72,000 fontért, és az utánpótlásképzőből a felnőtt csapatba kerülő tinédzser, Peter Osgood. Az új szezon októberében, tíz mérkőzés után a csapat veretlenül állt a tabella első helyén, azonban Osgood egy Ligakupa-mérkőzésen eltörte a lábát. Hogy helyettesítse a csapat talán legfontosabb emberét, Docherty klubrekordnak számító 100,000 fontért leigazolta az Aston Villától Tony Hateley-t. Hateley játéka nem illett bele a Chelsea játékstílusába, és a csapat teljesítménye lassan romlani kezdett. A szezon végén a kilencedik helyen végeztek. Az idény fénypontja az FA Kupa döntő volt, az úgynevezett Cockney Cup Final, ahová 52 év után sikerült ismét bekerülniük. A Chelsea 22 éves védője, Ron Harris lett a legfiatalabb csapatkapitány, aki a Wembley-ben irányíthatta csapatát. Az ellenfél a korábbi Chelsea legendákkal, Greaves-szel és Venables-szel felálló Tottenham Hotspur volt. A kupát végül a Spurs nyerte 2–1-re, a Chelsea gólját Tambling szerezte. Docherty-t szeptemberben menesztették a klubtól, miután a csapat csak kettőt nyert meg első tíz mérkőzéséből. Hateley a Liverpool-hoz távozott, Osgood pedig még nem épült fel teljesen.